A világ nemhogy megengedi, hanem el is várja tőlünk, hogy meggyászoljuk a társadalmilag elismert-elfogadott veszteségeinket: családtag halálát, természeti katasztrófa okozta káreseményt, bedőlt bankhitel miatt otthon elvesztését stb.

Ám az életünkben ezek mellett rengeteg olyan kisebb veszteség jelentkezik, amely szükségessé tenné, hogy valamilyen gyászfolyamat révén elbúcsúzzunk tőlük. A mai világban ráadásul mintha tilos is volna nyilvánosan szomorúnak lenni, mások előtt kimutatni a fájdalmunkat. Pedig ha nem gyászoljuk el a hétköznapi veszteségeinket, akkor ezek felhalmozódva összeadódnak. Egyre nehezebbnek érezzük a szívünket, lehangoltságunk állandósul, kialakul az a bizonyos "lelki csomag".

Pexels

Kenneth Doka amerikai gyászterapeuta 1989-ben alkotta meg a disenfranchised grief kifejezést, amelyet magyarra illegális gyásznak fordítottak, de a jogosulatlan gyász talán pontosabb lenne a jelenségre: arra utal ugyanis, hogy a társadalom nem engedi meg nekünk, nem jogosít fel bennünket, hogy nyíltan elgyászolhassuk az adott kisebb veszteségünket.

"Kisebb"-nek írtam, pedig ez az adott pillanatban bénítóan súlyos lehet: egy párkapcsolat vége, munkahely elvesztése, szeretett háziállat halála, illúziók felszámolása. Milyen választ kapunk erre? "Van még hal a vízben", "Ez csak egy munkahely volt", "Minek bánkódsz, majd lesz másik kutyád!", "Úgysem voltatok egy hullámhosszon" stb. 

De vannak az életben olyan helyzetek is, amikor egyszerre örülünk és bánkódunk valami miatt, például ha egy jobb állásért más városba kell költöznünk: izgatottá tesz az újdonság, a változás, ugyanakkor fáj elhagynunk szeretteinket, megszokott környezetünket. 

Ez a jogosulatlan gyász, ha nem foglalkozunk vele, többféle tünetet is kiválthat, olvasható az Amerikai Mentálhigiénés Szövetség (American Counseling Association, ACA) friss elemzésében.

Testileg: fejfájás, étvágyvesztés, álmatlanság, fájdalomérzet stb.
Érzelmileg: szomorúságérzet, depresszió, szorongás, bűntudat
Kognitívan: kényszeres gondolkodás (rágódás egy témán), összpontosítási képesség zavara, nyomasztó álmok
Viselkedésben: gyakori sírás, emberek kerülése, visszahúzódás
Spirituálisan: valamely jelentés, értelem keresése vagy a spirituális gyakorlat megváltozása (például templomba járás elhagyása)

Pexels

Amennyiben sikerül megneveznünk az elfojtott veszteséget (mint például a fenti költözéses esetben tételesen felsorolva, hogy melyik szinten mivel jár), akkor tudatosítjuk a lelki állapotunkat. Ha pedig -- a társadalom véleményével nem törődve -- a magunk módján megpróbáljuk elgyászolni a veszteségünket, akkor utána helyükre kerülnek a dolgok, és képesek leszünk rendezni az életünket.

A fel nem ismert, feldolgozatlan és feloldozatlan gyász beárnyékolja az egyén világlátását, mondta Barbara Sheehan-Zeidler az ACA cikkében. A lelki teher korlátozza a véleményalkotást és a kapcsolatteremtést. Emiatt sérül az önértékelésünk, depresszióssá válhatunk, alacsonyabb rendűnek érezhetjük magunkat másoknál. 

Az amerikai szakértő szerint a hétköznapi veszteségeink elgyászolásához hasznos, ha egy szakembernek kibeszéljük magunkat. Kitalálhatunk saját szertartást is a gyászoláshoz, az a fontos, hogy tegyünk valamit. Például mindennap 5-15 percre vonuljunk félre egy csendes helyre, szakítsunk időt arra, hogy foglalkozzunk a veszteségünkkel. Ez nem azt jelenti, hogy egyre mélyebbre merülünk a bánatban, hanem hogy minden alkalommal végigvesszük, hogyan tudnánk jobban lenni úgy, hogy közben megtanulunk együttélni a veszteséggel. 

Ne fojtsuk el az érzelmeinket, de törekedjünk arra, hogy tudatosan engedjük szomorúságunkat a felszínre akkor, amikor nekünk a legalkalmasabb. Ha más alkalommal, váratlanul törne ránk a gyász, akkor próbáljuk meg "elhalasztani" a következő ötperces elvonulásig, és akkor teljes átadással megélni. Így ezekkel a tervezett gyász-szertartásokkal szépen lassan enyhíteni tudjuk a fájdalmunkat, ami létfontosságú ahhoz, hogy az életünkben majd új lapot tudjunk nyitni a veszteség feldolgozása után. Az a lényeg, hogy ne feledjük: jogunk van a gyászhoz, jogunk van ahhoz, hogy szomorúságot érezzünk, (sőt, hogy egyáltalán érezzünk), ha ez kell ahhoz, hogy később majd jobban legyünk.

Hiver't-Klokner Zsuzsanna
tanácsadó